A magányomban senki se szólhatott hozzám, nem lett volna logikus! Mert akkor hol lett volna az a hely, ahol magányos vagyok? Ezen töprengtem az ágyam szélén ülve, mert erre riadtam az éjjel. Korábban rengeteg szakasza volt a napjaimnak, ahogy ezt mindig szokták. A fölébredést nem is soroltam ide, mert az csak egy mechanikus valami volt. Onnan kezdtem csak számon tartani a szakaszokat, hogy beértem a munkahelyemre. Ez a periódus olyan sokáig tartott, és úgy felgyorsult, hogy elmosódtam benne. Mint akinek savakat öntöttek az arcába. Már nem lehetett fölismerni. Még nekem se sikerült, csak nem is gondolkodtam rajta. Erre alkalmas periódus nem volt. Meg különben is! Volt nekem elég bajom. Közben elhagytam a feleségemet. Erről nem tudok bővebbet. Szándékosan tettem, és mégse. Utána lett a mostani helyzet, hogy a napjaim egyetlen periódus kitolódásai lettek. Hogy ott ülök az ágyam szélén, és nem jut eszembe semmi. De elkezdtem hallani a csöndben!Pedig senki se volt ott, és én magam nem szóltam egy szót se. Csak szerettem volna, ha mást nem, hát üvölteni, de annyira rám nehezedett valami, és el is takart, hogy nem látszottam ki alóla, mint aki nem is létezik már. Így hiába üvöltök, látható se voltam, senki se tudta volna, hogy honnan jön az üvöltés. Meg tényleg nem is volt ott senki. Mint amikor lekapcsolták a lámpákat, és kimentek.
