Azzal rontottam el, hogy elégedetlen voltam a helyzetemmel, szavanként kiradíroztam a naplómat. Egyre csak fogyott, újabb és újabb mondatok tűntek el, egész fejezetek, a végén nem tudtam mire gondolni, csak mentegetőzésre, hogy mindent elfelejtettem. Ennek előzménye az volt, hogy a telefonos könyvemet évente átírtam, hiszen minden januárban egy csomó nevet kihúztam belőle, mert megszűnt az aktualitásuk, vagy mit tudom én. Én is változtam. Az lett a baj, hogy a kihúzott nevek helyett nem lettek újak. Odáig jutottam, hogy nem is volt, nem is kellett már telefonos könyv, nem lett volna kit felhívnom. Nem voltam ebben ártatlan én sem, de nem csak én voltam a bűnös! De mindegy is, abból a szempontból, hogy teljesen egyedül maradtam, aki nem emlékszik semmire. Nem mer, vagy nem tud már, ez is mindegy. Fel voltam háborodva, és kész. Ennek megfelelően ébredtem, és ilyenek voltak a napjaim, az egész életem. És persze, nem szoktam le a telefonálásról! Akikkel kapcsolatban voltam, az másodlagos. Csak elfelejtettem bevallani magamnak, meg persze, nekik is. Művigyorok, satöbbi. Ahogy mások is! Végül kialakult egy új faj, és lett egy új neve. Nem is merem kimondani. Majd később! Még szűz a lelkem. Meg nem is tudom, kikkel vagyok körülvéve.
