HTML

Csak és én

Sapere aude (törölt) 2009.07.30. 06:32

 

A magányomban senki se szólhatott hozzám, nem lett volna logikus! Mert akkor hol lett volna az a hely, ahol magányos vagyok? Ezen töprengtem az ágyam szélén ülve, mert erre riadtam az éjjel. Korábban rengeteg szakasza volt a napjaimnak, ahogy ezt mindig szokták. A fölébredést nem is soroltam ide, mert az csak egy mechanikus valami volt. Onnan kezdtem csak számon tartani a szakaszokat, hogy beértem a munkahelyemre. Ez a periódus olyan sokáig tartott, és úgy felgyorsult, hogy elmosódtam benne. Mint akinek savakat öntöttek az arcába. Már nem lehetett fölismerni. Még nekem se sikerült, csak nem is gondolkodtam rajta. Erre alkalmas periódus nem volt. Meg különben is! Volt nekem elég bajom. Közben elhagytam a feleségemet. Erről nem tudok bővebbet. Szándékosan tettem, és mégse. Utána lett a mostani helyzet, hogy a napjaim egyetlen periódus kitolódásai lettek. Hogy ott ülök az ágyam szélén, és nem jut eszembe semmi. De elkezdtem hallani a csöndben!Pedig senki se volt ott, és én magam nem szóltam egy szót se. Csak szerettem volna, ha mást nem, hát üvölteni, de annyira rám nehezedett valami, és el is takart, hogy nem látszottam ki alóla, mint aki nem is létezik már. Így hiába üvöltök, látható se voltam, senki se tudta volna, hogy honnan jön az üvöltés. Meg tényleg nem is volt ott senki. Mint amikor lekapcsolták a lámpákat, és kimentek.

Szólj hozzá!

Gondolatfoszlány

Sapere aude (törölt) 2009.07.29. 06:29

 

Te hívtál életre, s azóta félsz tőled, hogy ami vagy csak Illúzió, s az mégis Te vagy. Megvédlek magadtól, ez a törvény, amit szabtak.
Nem tudom, hogyan kezdjem, s mit kezdjek; hogyan halásszam össze a padlón, kanapén csilláron lógó ezernyi gondolatfoszlányt, a teljes énedet, a részleteket veled. Felolvashatnád nekem a falakra függesztett cetliket, hogy értselek!
Úgy érzed, sorsod hiábavaló próbálkozás, fejjel a falnak való nekifutás, melyhez még a hited is meg kell tartanod? Ez az egyetlen világ, s ebben kell itt lenni, legtovább.

 

Szólj hozzá!

Sapere aude (törölt) 2009.07.28. 06:13

 

Azzal rontottam el, hogy elégedetlen voltam a helyzetemmel, szavanként kiradíroztam a naplómat. Egyre csak fogyott, újabb és újabb mondatok tűntek el, egész fejezetek, a végén nem tudtam mire gondolni, csak mentegetőzésre, hogy mindent elfelejtettem. Ennek előzménye az volt, hogy a telefonos könyvemet évente átírtam, hiszen minden januárban egy csomó nevet kihúztam belőle, mert megszűnt az aktualitásuk, vagy mit tudom én. Én is változtam. Az lett a baj, hogy a kihúzott nevek helyett nem lettek újak. Odáig jutottam, hogy nem is volt, nem is kellett már telefonos könyv, nem lett volna kit felhívnom. Nem voltam ebben ártatlan én sem, de nem csak én voltam a bűnös! De mindegy is, abból a szempontból, hogy teljesen egyedül maradtam, aki nem emlékszik semmire. Nem mer, vagy nem tud már, ez is mindegy. Fel voltam háborodva, és kész. Ennek megfelelően ébredtem, és ilyenek voltak a napjaim, az egész életem. És persze, nem szoktam le a telefonálásról! Akikkel kapcsolatban voltam, az másodlagos. Csak elfelejtettem bevallani magamnak, meg persze, nekik is. Művigyorok, satöbbi. Ahogy mások is! Végül kialakult egy új faj, és lett egy új neve. Nem is merem kimondani. Majd később! Még szűz a lelkem. Meg nem is tudom, kikkel vagyok körülvéve.

Szólj hozzá!

Ha nem akarsz kikapcsolódni!

Sapere aude (törölt) 2009.07.28. 06:11

 

Csak egymás fényében látszunk

A köztéri szobrokra azért irányítanak közvilágítást, hogy minden arra járó észrevegye őket. Nem csak esztétikai élményt hivatottak nyújtani, de még tájékozódási pontokat is, akár érzelmileg, akár máshogy. Bölcsességben is példát mutatni, hogyha embert ábrázol a szobor. Ha valami mást, akkor meg csak gyönyörködni bennük. Mert ezzel is elmegy az életnek egy része. Hogy ilyet bírt alkotni egy fajtársunk! Vagy a természet, ami részünk. Büszkeséget, sőt, egy fajta hovatartozást is adnak a szobrok, hogy íme az Ember, akivel az evolúciós főrangban osztozom! Sorolhatnám. A köztéri szobor majdnem olyan, mintha egy családtag, vagy egy saját bútordarab lenne az emberiség közös otthonában, az emberi szellemben, ami hosszas várakozás után kimagaslott, és az óta egészben tartja, sőt cirógatja is az önképünket. Reflektorokat irányítunk rájuk, nehogy vita legyen abból, hogy mi képtelenek lennénk remekművekre, és azért is kellenek rá fények, nehogy nekimenjenek a sötétben. A rájuk piszkító galambok is hozzájuk tartoznak, majd kitérünk arra is idővel. Arról kéne most sürgősen beszélni, hogy mászkálás közben az ember mindig kiér abból a zónából, ahol közvilágítás van. Mi történik a sötétebb utcákon, és főleg hazaérve? Először is: van-e otthon valaki, aki fényforrások híján elbotlana bennünk? Van-e valaki, akit bármiféle fénnyel el tudtunk vinni hazáig? Ez lenne a legelső kérdés. Aztán meg rengeteg kérdés következik ebből a legelsőből!
Egy ismeretlen ember, aki köztünk él, mondjuk X úr a neve, azt vette észre, hogy a szerelme a puszta nézésével is fényözönt ömleszt arra, akire ránéz. Nem vicc! A puszta ténnyel, hogy ránéz! És ez a személy, történetesen, éppen ővele él! De nem ezzel kezdődött a története. Addig az estéig, amikor ezt észrevette, már legalább 35 éve itt élt a Földön! Csak a legnagyobb sötétségben. És ezért botlott el mindenkiben, aki addig az útjába került. Azon az estén, amikor rádöbbent a fényforrások alapvető szerepére, és döbbenetes természetére, lerogyott egy sarokba, hogy elgondolkodjon rajta. De addigra már egy bizonyos szempontból késő volt. Egyrészt már legalább harmincöt évre elbambult, másrészt, és ezzel összefüggésben, addigra már az egyetlen szerelmét is elhagyta. Beüldözte magát a sötétbe, és eltűnt a világ elől. Egyik éjjel arra riadt, hogy egyetlen szó se jut eszébe, ami magyarázatot adhatna a tetteire.Leverten kicsoszogott a kávéfőzőig, kinézett az ablakon az éjjel közteret tisztogató kukásokra, és még intett is nekik ismerősként, hogy mégiscsak legyen neki is valamiféle összeköttetése. Lassacskán, és megkésve, meg többször nekirugaszkodva indult el az emlékei fölfedezésére, és naplót kezdett vezetni róla. Ezeken az oldalakon apránként közzé tesszük a gondolatait, de nem az összeset! Csak morzsákat belőle. Mert senki se írhat naplót más helyett. De ez se pontosan így van! Majd megbeszéljük. Előlegbe csak annyit, hogy ez itt nem egy kalandregény, de nem ajánlatos a gyáváknak! Itt nincsen olyan főszereplő, aki ne lenne minimum családtag, akire csillogó szemekkel, és kívülállóként rá lehetne fogni akár egy baltával elkövetett, génvezérelt gyilkosságot, vagy bármit! Itt még alibik, és enyhítő körülmények sincsenek. Nincs mese, és nem is kell! Vegyél egy nagy levegőt, az is elég lehet, alaphelyzetnek. Az új bejegyzéseket rögtön az archívumban találjuk meg. A napló miatt. Elölről kezdjük és az újak kerülnek a végére. Előrefele élni, és visszafele értelmezni...

Címkék: fény önismeret

Szólj hozzá!

Google PageRank
süti beállítások módosítása