Csak egymás fényében látszunk
A köztéri szobrokra azért irányítanak közvilágítást, hogy minden arra járó észrevegye őket. Nem csak esztétikai élményt hivatottak nyújtani, de még tájékozódási pontokat is, akár érzelmileg, akár máshogy. Bölcsességben is példát mutatni, hogyha embert ábrázol a szobor. Ha valami mást, akkor meg csak gyönyörködni bennük. Mert ezzel is elmegy az életnek egy része. Hogy ilyet bírt alkotni egy fajtársunk! Vagy a természet, ami részünk. Büszkeséget, sőt, egy fajta hovatartozást is adnak a szobrok, hogy íme az Ember, akivel az evolúciós főrangban osztozom! Sorolhatnám. A köztéri szobor majdnem olyan, mintha egy családtag, vagy egy saját bútordarab lenne az emberiség közös otthonában, az emberi szellemben, ami hosszas várakozás után kimagaslott, és az óta egészben tartja, sőt cirógatja is az önképünket. Reflektorokat irányítunk rájuk, nehogy vita legyen abból, hogy mi képtelenek lennénk remekművekre, és azért is kellenek rá fények, nehogy nekimenjenek a sötétben. A rájuk piszkító galambok is hozzájuk tartoznak, majd kitérünk arra is idővel. Arról kéne most sürgősen beszélni, hogy mászkálás közben az ember mindig kiér abból a zónából, ahol közvilágítás van. Mi történik a sötétebb utcákon, és főleg hazaérve? Először is: van-e otthon valaki, aki fényforrások híján elbotlana bennünk? Van-e valaki, akit bármiféle fénnyel el tudtunk vinni hazáig? Ez lenne a legelső kérdés. Aztán meg rengeteg kérdés következik ebből a legelsőből!
Egy ismeretlen ember, aki köztünk él, mondjuk X úr a neve, azt vette észre, hogy a szerelme a puszta nézésével is fényözönt ömleszt arra, akire ránéz. Nem vicc! A puszta ténnyel, hogy ránéz! És ez a személy, történetesen, éppen ővele él! De nem ezzel kezdődött a története. Addig az estéig, amikor ezt észrevette, már legalább 35 éve itt élt a Földön! Csak a legnagyobb sötétségben. És ezért botlott el mindenkiben, aki addig az útjába került. Azon az estén, amikor rádöbbent a fényforrások alapvető szerepére, és döbbenetes természetére, lerogyott egy sarokba, hogy elgondolkodjon rajta. De addigra már egy bizonyos szempontból késő volt. Egyrészt már legalább harmincöt évre elbambult, másrészt, és ezzel összefüggésben, addigra már az egyetlen szerelmét is elhagyta. Beüldözte magát a sötétbe, és eltűnt a világ elől. Egyik éjjel arra riadt, hogy egyetlen szó se jut eszébe, ami magyarázatot adhatna a tetteire.Leverten kicsoszogott a kávéfőzőig, kinézett az ablakon az éjjel közteret tisztogató kukásokra, és még intett is nekik ismerősként, hogy mégiscsak legyen neki is valamiféle összeköttetése. Lassacskán, és megkésve, meg többször nekirugaszkodva indult el az emlékei fölfedezésére, és naplót kezdett vezetni róla. Ezeken az oldalakon apránként közzé tesszük a gondolatait, de nem az összeset! Csak morzsákat belőle. Mert senki se írhat naplót más helyett. De ez se pontosan így van! Majd megbeszéljük. Előlegbe csak annyit, hogy ez itt nem egy kalandregény, de nem ajánlatos a gyáváknak! Itt nincsen olyan főszereplő, aki ne lenne minimum családtag, akire csillogó szemekkel, és kívülállóként rá lehetne fogni akár egy baltával elkövetett, génvezérelt gyilkosságot, vagy bármit! Itt még alibik, és enyhítő körülmények sincsenek. Nincs mese, és nem is kell! Vegyél egy nagy levegőt, az is elég lehet, alaphelyzetnek. Az új bejegyzéseket rögtön az archívumban találjuk meg. A napló miatt. Elölről kezdjük és az újak kerülnek a végére. Előrefele élni, és visszafele értelmezni...
